30/08/2024
A harmadik regényem 📚megjelenése a jövő év elején várható. Addig fogadják szeretettel rövidebb írásaimat. A ma közzétett novella tisztelgés azon sportolóink előtt, akik hazánkat képviselik a XVII. Paralimpiai Játékokon Párizsban 2024. augusztus 28. és szeptember 8. között.
Az első paralimpiai játékokat 1960-ban rendezték meg Rómában, bár akkor még "Mozgássérültek Olimpiájának" nevezték. A kitalálója, Ludwig Guttmann (1888-1980.) orvos, idegsebész, aki később számos ország legrangosabb kitüntetését megkapta.
Szurkoljunk a paralimpiai sportolóknak, hajtsunk fejet a teljesítményük előtt! Sajnos sokkal kevesebb figyelmet kapnak, mint kellene!
Szerencse🍀
Megint kimaradt egy troli. Kevesen vannak a megállóban, de ők már negyedórája áznak. A város vigasztalanul nyomasztó és szürke. Az egyik reklámszatyor füle elszakadt, így a szemerkélő esőtől csúszós nejlontáskát megpróbálta bal kezével marokkal összefogni, míg a másik kettőt előbb a csuklójára akasztotta. Jobb kezével az esernyőt tartotta, de a válláról folyton le akart csúszni a kézitáska, mert nem volt elég hosszú a szíja. Fázott a szép új világos ballonkabátban és a béleletlen velúr félcsizmában. Elfelejtett bérletet venni, de most reménytelennek látta, hogy előhalásszon egy jegyet, amiről csak rémlett, hogy talán lapul még egy a táska alján levő telefon tokjában hátra becsúsztatva. Mindenszentek óta nem tisztult ki az opálos szürke ég, lassan tíz napja nem bújt elő a nap, de eddig legalább nem volt hideg, mára azonban sokat esett a hőmérséklet. Nyomasztotta a délelőtt is, amikor összevitatkozott a főnökével, aki emelt hangon alázta meg ráadásul a többiek előtt. Nagyon sajnálta magát, a rosszkedve úgy nyomta maga alá, mint a masszív esőfelhők a várost. Most hazamegy és vacsorát főz, mint minden este, mert a fia nem hajlandó az iskolai menzán enni. A folyton mogorva, kedvetlen kamasz majd szótlanul belapátolja, aztán röviden kritizálja az ételt, végül bezárkózik a szobájába, de persze nem tanulni, mert az iskola pocsék, az élet pedig szar. Lehet, hogy igaza van? A troli nagy sebességgel áll be a megállóba, jobb első kereke a meggyűrődött padka menti aszfalt mélyedésében összegyűlt tócsa vizét a nő lábára és a világos ballonkabátra fröccsenti. A hosszú ideje várakozók sietnek felszállni, a nő csak áll, végignéz magán és sírni volna kedve. Érzi, hogy még a szép, új csizmája belsejébe is került víz, amikor hátulról valami hozzáér a lábaihoz, dühösen megperdül és kitörni készül.
Egy fiaforma kamasz igyekszik botjával tapogatva megtalálni a troli ajtaját. A fekete dzsekijén nincs csuklya, göndör haja csupa víz. A hátán egy gitártok. A nő összecsukja az esernyőt és megszólítja:
– Segíthetek?
– Igen, az jó lesz, köszönöm.
– Megfogom a karod, várj, csak sok a cuccom.
– Inkább én fognám meg a magáét, jó?
– Jó. Így. Jobbra kicsit. Most lépj fel!
– Köszönöm. Milyen szerencse, hogy elértem! – mosolyog.
Felkászálódnak a trolibuszra, nincs sok utas, szemben éppen akad két hely. A nő oda navigálja a fiút és leülnek. Hosszan rendezgeti a vizes szatyrokat, igyekszik a lába között elhelyezni a padlón, az összecsukottan csepegő esernyőt pedig eltartja magától. A fiú összecsukja a botját, térdei közé veszi a gitárt, arcán állandó mosoly, a hangja is vidám, valahogy nem illik a novemberi esőhöz. Épp, hogy leülnek, meglódul a trolibusz. Az ablakok belül párásak, de látni, ahogy kívül hosszú csíkokban folyik le az eső.
– Majd tetszik szólni a Vakok Intézeténél? Ott szállnék le. Úgy veszem észre, ma sem működik a hangosbemondó.
– Persze, szólok. De én is éppen ott szállok le.
A kanyarban eldől az egyik szatyor, utána kap, hogy ki ne dőljön.
– Sok a csomagja?- néz a hang irányába.
– Nem is tudom, miért vásároltam ennyit ebben a pocsék időben.
– Még szerencse, hogy szép hosszú ősz volt. Októberben is végig milyen klassz meleg idő volt!
– Igen, tényleg! - gondol vissza az október végi húsz fok körüli hőmérsékletekre - Most viszont nem láttam a napot már vagy két hete! - válaszolja.
– Szerencsés! Én régebb óta nem láttam - nevet a saját viccén a fiú, a nő csodálkozik, majd röstelkedik, magában korholja magát, hogy lehet ilyen hülye, de most már mindegy. Kis csend után nekibátorodik:
– Megkérdezhetem, mióta nem látsz?
– Persze! Pontosan tíz éve. Nagy szerencsém volt ám! Majdnem meghaltam, de élek- mosolyog a szép arcú fiú rendületlen derűlátással.
– Baleseted volt? - a nő meglepődik a könnyed hangnemtől.
– Úgy is mondhatjuk. Agydaganatom volt- rendíthetetlenül mosolyog.
– Úristen!- szalad ki a száján önkéntelenül, de a fiú derűsen folytatja.
– Öt éves voltam, amikor diagnosztizálták, és azt mondta a prof anyunak, hogy ha nem műtenek meg, biztosan meghalok. Ha megműtenek, akkor pedig vagy meghalok vagy megúszom, de ha megúszom, jó eséllyel vak leszek, mert a látóideg központnál van a daganat. És íme, sikerült a műtét, azóta is élek, virulok.
– Atyaég!- nem tudta, mit mondjon, az anyára gondolt, mit élhetett át a gyerekkel.
– Képzelje, milyen szerencsés vagyok, hogy én legalább látónak születtem! Tudom, milyenek a színek, milyen a nap, a hold, a fű, a fák, az anyám arca. Tudja ott az intézetben, ahova gitározni járok, mert van egy együttesünk, nagyon sokan vannak, akik már eleve vaknak születtek. Ők csórikáim azt se tudják, mit jelent a sárga.
Az asszony ebbe eddig soha bele sem gondolt. Megdöbbent a felismeréstől.
- Milyen zenét játszotok?
– Mindenfélét, de főleg rockot. Van, aki már korábban is zenélt, és van, aki a braille-írás segítségével tanulta a muzsikálást. De nagyon élvezzük csinálni!
– Hányan vagytok a zenekarban?
– Nyolcan. Senki nem egy Ray Charles vagy Stevie Wonder, de nagyon jó együtt zenélni. Sokat röhögünk. Szerencsések vagyunk ezzel a bandával. Van egy egyórás repertoárunk és szeretnénk majd kiadni egy cd-t.
– De jó! – mosolyodott el az asszony. Szerette volna, ha a mindig rosszkedvű fia itt lenne és hallaná mindezt.
– Van segítőtök, aki megszervezi a koncerteket és a lemezkiadást?
– Igen, persze! Péter bácsi, aki a tanárunk volt az általánosban, de én jobban szeretem a közös zenélést, mint a fellépéseket. Ott sosem tudni igazán, hogy a taps a szegény vak csókáknak szól-e, vagy tényleg a zenei teljesítménynek - nevet.
– Ez felmerül bennetek? Valóban?
– Hát persze! Jó zenélni, de a többi….nem tudom – rántja meg a vállát mosolyogva.
– Igen, mi látók sokszor nem tudjuk, hogyan is kell viszonyulni azokhoz, akik nem látnak vagy valamilyen más fogyatékossággal élnek, de nem hiszem, hogy koncertet lehetne szervezni, ha nem tudnátok jól játszani. Mindjárt megérkezünk, most vagyunk a Vakok Intézete előtt eggyel.
– Köszi. Szerintem a látóknak semmi különöset nem kell tenni. Nem vagyunk különbözőek, sőt talán néha szerencsésebbek vagyunk, mint az úgymond egészségesek.
A nő erre igazán nem tud mit mondani. A fiúnak igaza lehet. Összeszedi a cuccait, majd feláll jelezni. A fiú is a hátára veszi a gitárt, kinyitja a botját. A nő száll le elsőnek, visszafordulva segít a fiúnak. Már nem esik.
– Erre jön?
– Nem, de átkísérlek a zebrán.
– Ha nem erre jön, nem kell, mert itt van hangosbemondó a lámpába építve.
– Tényleg! Akkor jó zenélést, kellemes délutánt kívánok!
– Milyen szerencse, hogy elállt az eső mire ideértünk! Köszi mindent, további derűs napot kívánok!
A nő a szatyrokkal, az esernyővel hosszan néz utána. Derűs nap?! Igen. Jobb kedvre derült. Olyan, mintha tavaszi jókedvet, energiát, hitet, derűt kapott volna a fiútól az elmúlt negyedóra alatt. Mosolyogva indult haza, és szerencsésnek érezte magát, hogy találkozott vele.
