25/05/2016
Végre ismét volt okunk a Kékesre utazni, nem is csak úgy, kedvtelésből, ahogy szoktunk, csak mert imádjuk a Mátrát, hanem hogy látogatást tegyünk az idei első, pontszerző magyar versenyen.
Mátrai Betyár testvéreinknek köszönhetően lehetőséget kaptam előfutóként részt venni a versenyen, ami tökéletes rehabilitációs programnak bizonyult, nem kellett versenytempót erőltetve végiglihegnem a pályát egy keményebb borulást kockáztatva, egy jót bicózva mégis élvezhettem a régi és főleg az új részek adta igazi kékesi érzést. Ezt nem találod meg máshol, mert ez olyan valami, amit a maga a hegy ad át neked – aki bicózott már a Mátrában, tudja, hogy miről beszélek. A pálya persze nem lett meredekebb és nem is lett kivasalt bikepark hangulata, de ez így van rendjén, aki ilyet akar, sosem fogja jól érezni magát hazai környezetben. A szervezőknek hála a pálya elég technikás maradt, ahol a tempót megőrizve igencsak figyelni kell a jellegzetes mátrai sziklákra, ha jót akarsz menni, ismerned kell minden kanyart és minden követ. A pálya új részei nagyon sokat dobtak az élvezeten, az érdeklődés és adrenalin termelés központjává természetesen a sziklakert – útátugrás kombó vált. Ez a szakasz bármely „korszerű” downhill versenyen megállná a helyét, figyelmet követel, kihívást jelent és nagy élvezetet nyújt. Nem véletlen, hogy itt jött össze a legkoncentráltabban a nézősereg, akik lelkesen szurkoltak is az érkező versenyzőknek – köszönet illet mindenkit, aki kivette belőle a részét, óriási lendületet tud adni az ilyen lelkes buzdítás, nagyok vagytok!
Igen, a verseny magyar, a pálya is magyar, de éppen ettől kell, hogy szeressük. Ha nem tetszik, hogy lapos, hát húzd csak a szád. Ha nem tetszik, hogy nem egy fullos, csilliárdos felvonó visz a hegytetőre, nyafogj csak. De lehetnél hálás is az életnek, hogy itt versenyezhetsz, átélheted újra a teherautós felszállítás utánozhatatlan hangulatát, megosztva ezt a maréknyi hozzád hasonlóval, ráadásul az ország legmagasabb hegyén. A szervezésre egy rossz szavunk nem lehet, ennél pörgősebben felvonóval sem lenne esélyed feljutni a rajtba. Egyértelműen, profi módon kiszalagozott és kellő mennyiségű biztonsági elemmel tűzdelt pálya, éber versenybírók, gyors és gyakorlott mentőcsapat a biztonságért, elegendő helyet és szolgáltatást nyújtó rajt- és célterület, jó időmérés és pro szpíker – a verőfényes napsütés már csak hab a tortán, de a Betyár csapat ezt is elintézte. Van valami, amit viszont csak mi tehetünk hozzá egy ilyen eseményhez: a megfelelő hozzáállás, ami a jó hangulat záloga – tanuljuk meg újra élvezni és értékelni a saját kis hazánk gyönyörű tájait, kicsi, de mégis élvezetes pályáit, a jellegzetes magyar viszonyokat, pláne, ha ilyen rendezvényen jöhetünk össze. Magyarország továbbra sem lesz a világ downhill központja, de mi minden ilyen hétvégével csak hozzáteszünk valamit ahhoz, hogy kis közösségünk újra megérezhesse, hogy vannak itthon is jó helyek, lehet nagyokat bicózni és az élvezet, bár más jellegű ugyan, de nem kisebb, mint bárhol máshol bicózva. Sokan vagyunk, akik külföldi bikeparkokban is megfordulunk, látjuk, érezzük a lehetőségek szabta különbségeket, de talán ez is megtanít értékelni saját országunk szépségét és a természet különleges jellegét, a kint szerzett tapasztalatok pedig segítenek jobban kihasználni bicós helyeinket, magasabb szinten művelni itthon is a downhillt, mind versenyrendezői, mind versenyzői szinten. Jó úton haladunk, ez tisztán látszott ezen a hétvégén is, mindenkinek elismerés, aki hozzátett valamit, jó volt látni, részt venni benne. Nem látok mások fejébe, de a leszűrt reakciók és a helyszínen tapasztaltak alapján azt hiszem, mindenki jól érezte magát, egy rossz szót sem lehetett hallani sehonnan és ez így nagyon rendben van.
A teljesség igénye nélkül köszönet a Betyár csapatnak a szervezésért (külön pedig azért, hogy előfuthattam), a versenyzőknek a lelkesedésért, a szurkolóknak a hangulatért, Zsunak a fotókért, Matyikámnak pedig a sok-sok segítségért, amit a hétvégén kaptunk. Nagyon nagy volt, folytköv!
