01/12/2024
Emberi, közvetlen, hétköznapi … ez jutott eszembe hazafelé Paul Gyugyi szubjektív tárlatvezetéséről. Nagyon kíváncsi voltam, mit fog mesélni a gyűjteményről, mivel korábban édesapja többször említette, hogy a gyermekei nem nagyon szerették a porcelánokat …
Ma Paul mesélt, felnőttként, sok-sok szeretettel, csodálattal édesapja hóbortjáról. Arról, hogy csillogott a szeme, ha valami érdekeset talált … Hogy csereberélte a kevésbé értékeset el egy sokkal szebb tárgyra, hogy a fejében összerendezgetett tárlat tökéletes legyen.
A legszebb gondolat talán az volt, hogy Gyugyi László kiállítása olyan lett itt Pécsen, mint egy szimfónia. Minden darabnak megvan a maga helye, a maga funkciója, a maga hangja a „zenekaron” belül.
Hallhattunk sok személyes emléket. Hogy testvére Jane, az egyik lámpást amolyan csodalámpásnak tekintette … Ha rosszak voltak, édesapja azt mondta, beledugja őket a nagy vázába … Mesélt a tárgyak kalandjairól: hogy becsomagolva, bőrönben feladta édesapja a repülőre, de néhány napra nyoma veszett …Mit élt át akkor a gyűjtő … Vagy amikor annyira akart a tárgyra vigyázni, hogy külön repülőjegyet vásárolt neki, aztán a légikisasszony mégis az ülés alá akarta tuszkolni … És szó esett a legutolsó kalandok egyikéről, amikor Komor Istvánnal hóviharban autózva hozták haza, Pécsre Franciaországból a Rózsaillat szobrocskát és társait. A legutolsó vitrinben csodálhatjuk meg őket … Gyugyi László már nem láthatta így, a kiállítás részeként …