DALMAnGo

Shortcuts

• Address
• Alerts
• Claim ownership or report listing
• 

  Want your business to be the top-listed Travel Agency? Click here to claim your Sponsored Listing.

  Country:

  City:

  

Ćao-bao!

Szóval hogy kerültem ide?

Először négy éves koromban jártam a tengernél, akkor még Jugoszláviában. A hazaút Pag-szigetről legendásra sikeredett, mivel egy napszúrás miatt az egész hazautat végighánytam a Trabant hátsó ülésén. Hogy tényleg emlékszem-e, vagy csak a szüleim által máig is izgalommal mesélt anekdoták alapján képzelem el az egészet, nem tudom, de látom magam előtt a fegyvereseket, akik megállítottak minket úton hazafelé, majd látva, hogy magyar turisták vagyunk, továbbengedtek, a délszláv háború előestéjén. ‘95-ben tértünk vissza újra, szüleim nagyobb baráti társaságával, akkor még borzongtam az odaút alatt, látva az út mellett végig a szétlőtt és elhagyott házakat. Egyébként is, Pécs, ahol az első tíz évemet töltöttem, nem volt messze a déli határtól, már akkor is fogékony voltam arra, mi folyik ott nem messze tőlünk, félelmetes volt elképzelni a tőlünk karnyújtásnyira zajló háborút gyerekfejjel... Aztán jó darabig minden évben Horvátországban nyaraltunk. A kabócák hangja, a tenger sója, a meleg sziklák, eldugott öblök, óriási sziklákról ugrálások, nudizás a szülőkkel és a furcsa társasággal, a “felnőttekkel” és “öccsökkel”, akiken a barátnőmmel csak röhögtünk, mint minden máson, mert minket semmi nem érdekelt, csak mi ketten voltunk a tengerrel és a forró sziklákkal, az volt az az egy hét, amire egész évben vártunk, ahol kiengedhettünk mindent, ahol önmagunk lehettünk az őrült gondolatainkkal, ötleteinkkel, ahol annyit röhögtünk, hogy megfájdult a hasunk, amiről utána egész évben beszéltünk és amiből egész évben erőt merítettünk... Nem múlt el nyár Horvátország és a tenger nélkül. Volt, hogy egy hét jutott, volt, hogy kettő. A végére volt, hogy megcsömörlöttünk. Barátnőm két hét után már hazavágyott, telítődött, de én akkor is éreztem, hogy nekem még nem volt elég...

Aztán jött az egyik legszebb nyaralás, egy szigeten, Luka, a helyi srác, akivel együtt lógtunk, és próbáltuk vele angolul megértetni magunkat, káromkodni horvátul, majd az elkerülhetetlen nyári szerelem, ami után még fájdalmasabb volt a hazatérés. Aztán más vizekre sodort az élet, de a szláv nyelvek és szlávok iránti rajongásom csak nőtt és nőtt. Bár lengyel szakos voltam és több félévet is eltöltöttem Lengyelországban, a szívem mindig a Balkán felé húzott. Egy fatális szerbiai kolostortúra végleg rabul ejtett, sok éves szerbrajongás következett, ami alatt megtanultam a nyelvet, számtalanszor jártam Szerbiában, meglátogattam Montenegrót, Bosznia-Hercegovinát, és persze Horvátországot sem felejtettem el.

Egy nap az egyik volt egyetemi csoporttársam bejelentkezett az álommelóval. És persze itt hagytam csapot-papot és elrepültem Varsóba az állásinterjúra, majd pedig lerongyoltam Dalmáciába telepített idegenvezetőnek, vagy “képviselőnek”, mindegy is, hogy hogy hívjuk, a lényeg a lényeg, vodička lettem. Egyedül egy isten háta mögötti dalmát faluban, a helyiek mentalitását nem ismerve próbáltam megoldani lengyel és magyar turisták képzelt és valós problémáit, túlélni a szezont nulla autóvezetési tapasztalattal, tolmácsolni szerb páciensek és dalmát orvosok, férje által megvert lengyel szállóvendég és helyi rendőrök között, több-kevesebb sikerrel. Bár az elején többen azt jósolták, hogy én innen biztos, hogy nem fogok hazamenni, és hogy a hozzám hasonló vodičkák itt szoktak maradni, sokáig álltam a sarat, de végül nekik lett igazuk (de csak részben ;)). Egy ablaküvegen keresztül átsétáló és így mentővel kórházba szállított lengyel kisfiú és az öreg, őrült recepciós, Emil miatt (vagy nekik köszönhetően) sorsom végleg megpecsételődött, és amikor kitartó dalmát udvarlóm a “Dalmatinac sam” című dalt énekelte büszkén, menthetetlenül beleszerettem (ez bármilyen viccesen is hangzik, valóban így volt :D). Az út, amit megtettünk, nem volt egyszerű: találkozások félúton Zágrábban, majd néhány Dalmáciában és Budapesten eltelt nyár, mára pedig a rózsaszín szemüveg lehullott, és Dalmáciának már nemcsak a szépségeit látom, hanem behatóan megismertem a helyiek sokszor kicsinyes, provinciális és beszűkült mentalitását is, és folyamatosan próbálom megérteni, hogy hogy gondolkoznak a világról, és lavírozok a két kultúra és mentalitás között.

 ...