20/10/2024
"Ruky bozkávam, Küss die Hand, Kezét csókolom"
A pozsonyi korzó kalaplengető zsánerszobrát a város legendás alakjáról, Lamár Ignácról mintázták. A szoborhoz kapcsolódó történet szívbe fészkelős.
Hősünk az ezernyolcszázas évek végén született Pozsonyligetfalun. Apukája magyar fiú, anyukája német lány volt, a család szépen élt, de Ignác kisöccse betegen jött a világra és a váratlan feladatoktól fejreállt a rend.
A cipész papa korán reggel eltűnt a műhelyében és csak késő este került elő újra. A mama nem kapott segítséget, lelke megroppant, talált egy másik férfit, kiürítette a családi kasszát és új párjával Bécsbe szökött. Az elhagyott férj nem tudott mit kezdeni a két kisfiúval. Magányát, bánatát a legcsalfább szeretővel, az alkohollal próbálta oldani és hamarosan átitta magát a túlvilágra.
A végrehajtók vitték a házat, az állam gondoskodott a beteg fiúról, Ignác viszont teljesen egyedül maradt... Jószándékú emberek segítségével munkát kapott a színházban, cipelte a kellékeket, volt kifutófiú, mikor mit bíztak rá, ám jött az I. világháború, a színház bezárt, Ignácot is elbocsátották. Innen kezdve alkalmi munkákból élt, olcsó, dohos albérletekben lakott.
Naphosszat csavargott, nagyapjára gondolt, aki bohóc volt, nagy nevettető. Valami ilyesmire vágyott ő is.
Fülig érő szájat rajzolni a közönyös, fáradt arcokra felelősségteljes hivatás. Apja örökségéből előkerült egy bőrönd, benne frakk, cilinder, sétabot és lakkcipő. Ignác attól kezdve elegánsan felöltözve járta Pozsony utcáit, mosolygott aki látta. Ha valahol szőnyeget kellett porolni, esetleg szenet hordani a pincéből, ott termett és segített. Dolga végeztével fürdőt kért, kezet csókolt a ház asszonyának és távozott. A munkájáért kapott kevés pénzt megosztotta a koldusokkal, szegényekkel, akik úri ruházatáról gazdagnak hitték. A szíve végülis az volt...
Reppentek az évtizedek, a macskakövet sokfelé aszfaltra cserélték, fiákerek helyett autók gurultak a városban, de Ignác maradt, aki volt. Egy időutazó a Monarchiából, fekete frakkban, hófehér ingben, aki ujjai között pörgette a sétapálcát és három nyelven - magyarul, németül, szlovákul köszöntötte a hölgyeket. Megjelenése, huncutsága jókedvre derített mindenkit. Jellegzetes viselete miatt úgy hívták: Schöne(r) Náci.
Bejáratos volt a neves/nívós kávéházakba, cukrászdákba, éttermekbe, ahonnan soha nem távozott üres kézzel. Bár sokan ráfogták, hogy bolond, (ezt az ítéletet túl könnyen hozzuk meg ma is bárkiről) Schöne Náci hozzátartozott a pozsonyi városképhez. Szerették...
A II. világháború után német származása miatt a Benes-dekrétumok alapján rá is kitelepítés várt, de egyik gyerekkori játszópajtása olyan pozícióban dolgozott, hogy meg tudta menteni. (Mondom, hogy szerették...)
Nehéz élete miatt egyre több egészségügyi problémája akadt. Rosszalkodott a gyomra, fájtak a lábai. Orvosa közbenjárásával felvették egy nyugdíjasotthonba. Amikor megkérdezték tőle, elégedett e az életével, kegyetlen sorsa ellenére stabilan rávágta: igen!
Az évekkel együtt lassan-lassan pártfogói is megfogyatkoztak, elköltöztek, meghaltak. A hatvanas években a hosszú séták helyett már inkább csak az óváros padjain üldögélt, de cilinderéből még akkor is elővarázsolta a boldogságot.
Életének utolsó szakaszát a légi (Lehnice) kórházban töltötte, ott győzte le a tüdőbaj 1967 októberében.
Halála után harminc évvel életnagyságú szobrot kapott a pozsonyi korzón, egyik kedvenc kávéháza előtt.
Bár '67-ben Légen temették el, negyven év múlva teljesítették végakaratát, hogy pozsonyi sírban nyugodhasson. Újratemetésén, a pozsonyi András temetőben, végre megkapta azt a méltó búcsút, amit megérdemelt.
Ravatalára koszorú helyett egy cilindert és egy pár hófehér kesztyűt tettek. Sírkövén neve alatt három nyelven szerepel a mondat amivel szépasszonyok ezreit szédítette: "Ruky bozkávam, Küss die Hand, Kezét csókolom"
