10/06/2024
Pápua-Új-Guínea körutazás, garantált indulás! Idegenvezetőnk ajánlásával és fotóival...:-)
"Irány a néhai emberevők szigete!
Mint egy hatalmas madár… Afféle tyúkidomúnak tűnik, van feje és farka, s ha alaposabban szemléljük, talán lába is. A feje – ahogy régebben holland hajósok stílszerűen elnevezték, a Vogelkop-félsziget – a farkától olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől… Ez az óriási szárazulat Földünk második legnagyobb szigete, akkora, hogy Magyarország nyolcszor beleférne. Bár különlegessége méretével egyesen arányos, hírnevét mégis titokzatosságának, félelmetességének, többnyire érintetlen természeti tájainak és a lakóihoz fűződő izgalmas legendáknak köszönheti. Ez ugyanis a pápuák, az egykori kannibálok szigete.
Olyan vidék, ahol a piacokon máig árulnak kőbaltát, legfeljebb – tekintettel a szigorú törvényekre – egy funkcióval csökkent az alkalmazhatósága; ahol az egymás közvetlen szomszédságában élő népek sem értik egymás szavát, ahol a pénzforgalom alig pár évtizede honosult meg; és ahol a fehér ember megjelenése máig ritkaságszámba megy. Ezen a szigeten két ország osztozik: a nyugati része Indonéziáé, míg a keleti fele az 1975. szeptember 16. óta független pápua állam.
Az Új-Guinea szigetén szétszórt közel hétszáz törzsi csoport szinte mindegyike saját, rá jellemző folklórral, s kiváltképp dekorációval rendelkezik. Náluk a tetoválás, hajviselet, ruházat, testfestés mind része a hagyományos és ősi kultúrának. Nem mindegy, hogy milyen esemény kapcsán öltenek a mindennapostól eltérő küllemet: máshogy készülnek egy beavatási ceremóniára, máshogy egy házasságra, temetésre, háborúra vagy éppen valamilyen vallásukhoz kötődő ünnepségre.
Ha netán egy felföldi magaslatról az alattunk elterülő völgyre lepillantunk, itt-ott sejtelmesen gomolygó füstfelhőket látunk. Talán éppen megfőznek valakit? – gondolhatjuk. De ilyesmiről szó sincs, hiszen az emberevés immár évtizedek óta tiltott, de ha mégis megtörténne, akkor viszont súlyos börtön jár érte. Hála a misszionáriusok áldozatos munkájának, a pápua lakosság zöme immár istenfélő életet él, s igyekszik betartani a papjaik által ismertetett erkölcsi kódexet. Szóval nem kell tartani attól, hogy a turisták terve üstbe megy…
A komolyabb bűncselekmények ugyanis elsősorban törzsi súrlódások, vagy háborúk folyományai, vélt vagy ténylegesen elszenvedett sérelmek okán keletkeznek, esetleg gyermek, asszony, vagy disznó elgázolása miatt történnek. Számukra a disznó, a gyermek valamint az élelmiszer a legnagyobb kincs, ezért ha ezekkel történik valami, akkor biztos, hogy kiássák a csatabárdot, és az ügynek komoly következményei lesznek. A pápuák ilyenkor nem várnak a vádemelésre, s nem hagyatkoznak a bíróságok ítéletére, hanem egymás közt gyorsan elrendezik az esetet.
Öt korábbi pápua utam alkalmával többször találkoztam a messze földön hírhedt sáremberekkel. Egyik alkalommal így írtam róluk:
„Egy kunyhó mögül, távolról meztelennek látszó, félelmetes figura lopódzik felénk. Mint valami pipiskedő harci kakas, úgy lépeget. Őt még kettő hasonló követi, ezek is maszkban vannak, kezükben felhúzott íj, illetve bozótvágó kés. A teljes testfelületük szürkésfehér agyaggal festett, fejükön vicsorgó, agyarral díszített álarc, amelynek disznószerű, kifejezetten groteszk orra van. Szemeiket körbe-körbe forgatják, jobbra-balra kimérten lépegetnek, lábaikat felváltva emelgetik, s dőlnek hol előre, hol hátra. Íjaikkal ránk céloznak, különösen a fényképezőgépeket tartók vannak veszélyben. Megjelenésük tekintélyt parancsoló, egyszersmind félelmet keltő. De honnan ered ez a szokás, miért és mivel cicomázzák magukat?
A sáremberek története a szájhagyomány szerint a 18. század második felében született. Az Asaro-völgy egyik településén egy Komunive nevű faluban lakó harcosnak három fia volt: Pukiro, Akisaro és Rubunuho. A legöregebb közülük, Pukiro volt, aki apja tudta nélkül – és az akkori szokásokkal ellentétben – egy ellenséges törzsbéli lányt, Hanumutót vette feleségül. Amikor Pukiróban tudatosult, hogy ezért apja mennyire mérges, elmenekült szülőföldjéről, s egy másik közeli faluban, Ketóban lelt menedéket. Hitera és Morofa, a két ottani törzsfőnök befogadta őt, s fiukként szerették. Egyszer aztán a ketóiak nagy fesztivált rendeztek, ahol mindenki feldíszítette magát, testüket, arcukat fenyőolajjal kenték be, majd szellemeiknek az úgynevezett bakme tánccal szándékoztak kedveskedni. Pukiro, mint egy másik etnikum sarja nem vett részt a táncban, hanem távolabbról, egy fa árnyékából figyelte az eseményeket.
Nagy meglepetésre később feltűnt két fivére, akiket örömmel üdvözölt, és a nap hátralévő részét velük töltötte. Megvédendő őket, nem engedte, hogy a ketóiak közé keveredjenek. De hogy mégis együtt maradhassanak, elhatározta, hogy a fesztivál utolsó napjára fivéreit álcázásképp jól kidekorálja. Lement hát a közeli folyó partjára, onnan agyagot vett, belőle félelmetes maszkot formázott, aztán hagyta azt megszáradni. A maradék agyagot vízzel hígította, aztán testvérei testére kente. Amikor így megjelentek az ünneplők között, olyan félelmetesek voltak, hogy a nagy ijedtségben mindenki elfutott. A ketóiak elkezdtek találgatni, kik is lehetnek a jövevények, akik nem a szokványos táncot, hanem az horosát lejtik? A talány rövidesen megoldódott, mert Pukiro felfedte titkukat, elárulta, hogy az ismeretlenek az ő fivérei, és hogy az atrocitások elkerülése végett ő találta ki a felismerhetetlenség eme egyedi és újszerű módját.
Később, amikor Pukiro fülébe jutott, hogy apja haragja immár elcsitulóban van, a közben született kisfiával, az egyéves Wahiróval, meg egy pórázon vezetett disznóval útra kelt gyermekkorának színhelyére. Miközben megálltak vizet inni, a kisfiú egy baleset következtében meghalt. De mégis hazacipelték, hogy nagyapja jelenlétében hamvasszák el. Pukiro később született gyermekei már előszeretettel ápolták a sármeber jelmezek hagyományát, s az Asaro-völgyben rendezett fesztiválokra ki is dekorálták magukat. Ténykedésüket mindig hatalmas siker koronázta, olyannyira, hogy később még a turisták körében is hírük ment.
Kezdetben a pápuák és a turisták is azt hitték, hogy a sáremberek legendája kizárólag Komunive faluhoz kötődik. Ám amint a turizmus népszerűbbé vált, tekintettel a felfokozott érdeklődésre, több másik közösség is lemásolta, majd deklarálta ősei elévülhetetlen kapcsolatát a sárember-jelenséggel. Végül is számunkra, utazók számára tök mindegy, melyik felföldi faluból indult világhódító útjára a sáremberek sztorija, de igazságtalanok lennénk Pukiro le- és felmenőivel, ha ez a különleges megjelenés kizárólag a táncos folklórhoz kötődne.
Új-Guinea szigetén ugyanis alig tíz millióan élnek, s mivel viszonylag kevés a megművelhető föld, a termékenyebb völgyekben és síkságokon nagyobb a népsűrűség. Megélhetését biztosítandó minden törzs úgy védi a területét, ahogy tudja, s ehhez olyan módszert alkalmaz, amit saját számára leginkább üdvözítőnek vél: kik magas kerítéssel, kik kihelyezett tabukkal, kik totemekkel, kik kiépített jelzőrendszerrel próbálkoznak. Vannak, akik őrséget állítva, meg akik a legyőzhetetlenségüket kommunikálva. Kik csapdákkal, kik ijesztő megjelenésükkel, mások pedig félelmetes hírüket keltve. A sárembereknek ez utóbbi lehetőség adatott, így kezdetben az álcaként és tánckellékként alkalmazott jelmez az idő múlásával szükségszerűen egyfajta fegyverré vált. Ami tehát egykoron távol tartotta tőlük az ellenséget, az mára számukra a legjövedelmezőbb vonzerővé vált.”
Ebbe a lebilincselő világba; a sáremberekhez, parókás emberekhez, a pórázon disznót sétáltató felföldiekhez szervez túrát az egzotikus programokra specializálódott AlmaVía Travel. Aki szereti az időutazásokat, vagy a világon sehol másutt fel nem lelhető folklórt, számára ez a soha vissza nem térő alkalom!
Az utazásról részletek ezen a linken találhatók:
https://almavia.hu/korutazasok/papua-uj-guinea/
