09/04/2024
Képzeljétek el, ha a poros excelemnek hinni lehet, március 22-én volt kereken 𝟮𝟬 éve, hogy hazajöttem életem első 🅳é🅻-🅰🅼🅴🆁🅸🅺🅰 útjáról.
2️⃣0️⃣0️⃣4️⃣ volt az az év, amikor utoljára dolgoztam alkalmazott informatikusként egy 👨🏾💼indiai cégnél. Hálát adok nekik, hogy egy nulla kilátással rendelkező (najó a szemközti ház homlokzatára néző)🏨 irodában dolgozhattam, egy olyan cégnél, akinek a karácsonyi céges buli az irodaház halljába rendelt pizzát🍕 jelentette, mert akkor döntöttem el, hogy inkább leszek hajléktalan egy karibi szigeten, minthogy ezt a falat nézzem életem hátralevő részében. Ráadásul mindeközben másnak kaparom ki a gesztenyét, amiből maximum csak a g-t kapom meg. 🙂 Ezt a döntésemet azóta sem bántam meg és még hajléktalan sem lettem...
Az első utat lázas készülődés előzte meg, céges ☎️ telefonokon és interneten ment a szervezkedés. Akkor még informatikusként megpróbáltam precízen megtervezni minden lépést, aztán eljött a várva várt nap, amikor februárban nem sokkal a karnevál előtt megérkeztem 🇧🇷 Rióba és onnantól kezdve 💩elfelejtődött az összes excel, na és a munkahely is. Ez az első út csak alig másfél hónapos volt, a rioi karnevált 🇵🇪 Peru követte, ahol pedig Machu Picchu érdekelt. Nagyjából ennyit tudtam a térségről, de már akkor látszott, hogy ez az idő nagyon kevés lesz és minél előbb vissza kell jönnöm, felfedezi a többit is. Ezért 2️⃣0️⃣0️⃣5️⃣-ben visszatértem a következő fél évig tartó hátizsákolásra Dél- és Közép-Amerikába (amit aztán továbbiak követtek), de erről majd jövőre posztolok :)
Erre az útra részben elkísért egy lány Diana Arday majd egy fiú Wojnischek Zoltán, akikkel korábban valahol az internet segítségével ismerkedtünk össze és hát kalandokban nem volt hiány.
Peruban az első Machu Picchu és Waynapicchu túrára például elfelejtettünk vizet 💦 felvinni, és a tűző napon ☀️ a sziklákon növő nedves mohákra dőltünk hűsölni és a csöpögő vizet ittuk, de amikor először megláttam a romokat, hát majdnem sírva fakadtam. Vagy amikor minden figyelmeztetés ellenére helyi busszal 🚌 mentünk le a riói karneválra a Szambastadionhoz, ami ott nem is tudott letenni a tömeg miatt, ezért át kellett vágnunk az önfeledten bulizó félmeztelen favellalakók ezrein💃🏿, hogy bejussunk a stadionba, ahova Zsebinek nem is volt jegye. Ezt végül ott helyben szereztünk be egy jegyűzértől. De a kalandok vagy inkább a kétes emlékek közé tartozott az is, amikor Peruban az első hosszabbnak mondható 7 órás helyi buszutamon Cusco és Puno között nem vicceltek és tényleg nem álltak meg egyszer sem útközben, cserébe viszont az emeleten utazó utasokat hermetikusan lezárták, 🚾 pedig nem volt sehol. Amikor éreztem, hogy közeleg a reggeli vonatom 🚂, hiába kopogtam, hiába emeltem fel a telefont, amivel a sofőrt tudtam volna hívni...az nem volt bekötve. A buszpályaudvaron gyülekező, túrákat és szállásokat ajánló helyiek egyikével a bevett biztonsági szabályok mindegyikét hátrahagyva beültem egy ismeretlen taxiba, ami elvitt egy ismeretlen hotelbe, ahol ledobtam az összes cuccomat egy ismeretlenre bízva és berotottam a WC-re. Pár perc múlva kisimult arccal kijöttem és miután mindenem érintetlenül megvolt, megkérdeztem a türelmesen várakozó helyit, hogy most akkor miért is van itt? 🤷🏻♂️
Ezen az úton ittam meg életem első kukoricából készült Inka Koláját, amit azóta sem szeretek, és a chichának nevezett hordókban erjesztett kukoricasört is, ami szintén nem lett a kedvencem. Itt ehettem volna meg életem első tengerimalacát 🐹 is, amit azt azóta sem ettem, mert eszembe jutott hogy kepesztett otthon a terráriumban.
Viszont itt kezdtem el megismerni azt is, hogy a rum nem a Portorico vagy a Matróz és nem is a Sütőrum, és hogy a buli sem abból áll hogy félrészegen támasztják a pultot, hiszen mindenki 🕺🏾táncol 💃🏾 kürölötted, ami fura mód nem ciki és még élvezik is.
Aztán ha kellett úttalan utakon órákat zötykölődtem egy rakás indiánnal összezsúfolva egy 🚐 Barkasban, mert ez volt a tömegközlekedés, vagy az Andokban melegvíz nélküli, fűtetlen szobákban aludtam, ha a helyzet azt kívánta meg. A Machu Picchunál viszont még arra mehettem amerre akartam, annyi időt töltöttem ott, amennyit akartam és ott ültem le ahol akartam, mert nem zavartak el és nem tereltek végig mint egy bárányt, mert közel sem volt ennyi túrista, mint ma. Akkor még Chichen Itza piramisára is fel lehetett mászni (2008-ig), igaz az nem ezen az úton volt és nem is Peruban 😆 de most eszembe jutott.
A legtöbb hotelben nem volt még internet 📡, a mobiltelefonálás méregdrága volt, és📱mobilinternet nem lévén, kénytelen voltam a helyi internet kabinokba beülni 1-1 órára, hogy felkészüljek a következő napokra és átnézzem a leveleimet, vagy kommunikáljak a családommal. De még ez sem volt mindenhol. Viszont mindenhol kedves és segítőkész 🤗 ismeretlenekbe futottam bele és az egész út egy nagy kaland volt!
Igaz nem lettünk influenszerek (mondjuk akkor még nem is léteztek), de annál több időnk maradt megélni minden egyes pillanatot magunknak, és hát a kis monokróm Nokia mobilommal úgysem tudtam volna lefotózni semmit 😆
De azóta eltelt 20 év és minden kényelmesebb, könnyebb és elérhetőbb lett, szóval már ez sem lehet kifogás senkinek arra, hogy kilépjen a komfortzónájából, hagyja ott az őt foglyul ejtő mátrixot és kezdje el élete legnagyobb kalandját a való világban🌎, mert annál nincsen csodálatosabb! ❤️
